Hamis Kutya
Hamis ez a kutya? - hangzik el olykor a kérdés, de a városi ember már nemigen érti. Legföljebb vigyorogva tréfálkozik: Nem kérem, valódi - pedig aki kérdezi, nagyon is jól tudja, miről beszél. Hamisnak ugyanis a harapós kutyát hívták s hívják sokfelé, főképp faluhelyen még ma is.
Ebben a szóban benne rejlik valami kiszámíthatatlanság is: hogy az ilyen kutyánál soha nem lehet tudni. Az is lehet, hogy első pillantásra bizalomgerjesztőnek tűnik, de közben a szeme sarkából a kedvező alkalmat lesi, amikor beleharaphatna az ember bokájába. Főképp a kuvaszról elterjedt, hogy beengedni még csak beengedi az idegent a kapun, de kifelé már nem.
Az ilyen kutyára az jellemző, hogy valójában nem tanítják a házőrzésre. Öröklött területvédő ösztöne (mely az egyes fajtákban, sőt egyedekben nem egyformán van meg) arra készteti, hogy távoltartsa az idegeneket és fellármázza a gazdáját, de nyílt harcba nem szívesen bocsátkozna az emberrel. Éppen ezért többnyire csak ugat vagy morog, de nem harap mindaddig, amíg az ember hátat nem fordít neki. Ez a magyarázat a kuvasz fent említett szokására: amíg a látogató befelé jön, addig szembenéz a kutyával, ám kifelé menet óhatatlanul a hátát mutatja neki. A hamis kutya nem teli pofával fog, hanem inkább csíp, s azután rögvest hátra is ugrik, felkészülve az esetleges válaszcsapásra.
Nem jelenti ez azt, hogy a hamis kutya gyáva volna: gazdája oldalán minden bizonnyal keményebb fellépéstől sem riadna vissza. Ám az ilyen kutya nem tekinti zsákmánynak az embert. Nem elfogni akarja (hiszen erre nem is volna oka), hanem elzavarni, meghátrálásra kényszeríteni. Nem előre megírt koreográfia szerint dolgozik, nem betanult mozdulatsort hajt végre, hanem ösztönösen viselkedik, ahogy azt vadonélő őse tenné a betolakodó fajtársaival szemben. Ha saját magánterületétől távol találkoznánk vele, talán ki sem néznénk belőle, hogy harapós lehet, bár hízelegni az idegennek akkor sem fog. A hamis kutya megvesztegethetetlen és megtéveszthetetlen, hiszen nem parancsra cselekszik, hanem a saját feje után megy, s ez a tulajdonsága értékesebbé teszi a gazdaember számára a kötelességtudó, fegyelmezett munkakutyánál.
Az ember már igen régen felfedezte, hogy a kutya területőrző magatartását fokozni lehet azzal, ha láncra kötik. Valójában tehát nem azért tartották megkötve a kutyát, mert harapós, hanem azért, hogy harapós legyen! A napközben láncon tartott "nagyhamist" azonban hagyományosan éjszakára szabadon engedték - enélkül nem is tudott volna feladatának eleget tenni, hiszen az ugatás önmagában nem tartja távol az illetékteleneket! Manapság azonban számtalan helyen látni olyan kutyát, amelynek a nyakáról csak a halála után kerül le a lánc. Egész nap egy karóhoz kötve, habzó szájjal hányja-veti magát, s csupán torz karikatúrája az egykori tanyasi házőrzőknek - az egész világ irányában érzett féktelen düh és gyűlölet futi, és nem a valaha értékként becsült valódi hamisság.
Szerző: Kovács Zsolt
Cikk: Kutya Szövetség , 2012